A lány félt egy kicsit Johnnytól, bár igencsak törte a nyavalya utána. De John olyan fensőbbséges, olyan felvágós! És ő nem omlik a karjába egyetlen füttyentésre.

            John furcsa, bizsergő izgalmat érzett átfutni a testén, amint végigsimogatta tekintetével Lizzy blúzának feltűnő domborulatait. Ez a csibe nagyon is megmozgatja a képzeletét. Pedig alapjában véve: olyan, mint a többi. Igen, de a szája szöglete olyan érdekesen kunkorodik fel és annyi haja van, hogy kettőnek is elég lenne…

-         Javul az idő, nem gondolod? – Ez eléggé ostobácskán hangzott, de Lizzytől az adott helyzetben ez is csúcsteljesítménynek volt vehető. Ugyanis, maga sem tudta, mitől – egyszerűen remegett. Érezte, hogy ez a fiú nem egy az eddigiek közül. Ez valaki, ezzel nem lehet úgy cicázni, ahogyan szokott a többiekkel…

-         Igen, tavaszodik. – John megjegyzése sem utalt mélyenszántó gondolatokra, pedig agyában és testében valóságos tavaszi viharzás zajlott le, miközben le nem vette tekintetét a lány pimaszul meredő melléről. – Gyere ide. Ide. Gyere.

Lizzy már egyszerűen félt. Legszívesebben elmenekült volna, de tudta, ösztönei már eldöntötték, hogy engedelmeskedni fog.

-         Megy a fene. Mit képzelsz?! – Miközben igyekezett foghegyről válaszolni, lába szinte függetlenedett akaratától s megindult a fiú ágya felé.

John előtt vörös karikákat pergetett a testi láz, a hirtelen feltámadt heves gerjedelem, a parttalan fantázia. Kezét némán nyújtotta a lány felé, az mint az alvajáró, lassan közeledett és merev arccal leereszkedett John ágya szélére.

-         Itt vagyok. Most mi van?

John keze, mint a láncról elengedett véreb, lezúdult az ellenállhatatlanul hívogató domborulatokra s birtokba vette a halmokat. Ez a kis győzelem azonban óriási, mélységes vágyakozást szabadított fel benn, anélkül, hogy bármily csekély mértékben csillapította volna. A lány testében is ökölbe szorult a vágy. Ijedelmüket az élmény váratlanul és mindent elborító hevessége okozta. Ezt még nem élte át korábban egyikük sem.

-         Vetkőzz le. – John szájából elkínzott kutyavonításként tört elő a követelés, amelyben már semmi kérlelő, semmi könyörgő árnyalat nem volt fölfedezhető.

-         Eressz el. Johnny, hagyjál. Minek nézel? Eressz.

-         Annak nézlek, ami vagy. Szuka vagy, jó szuka. Jobb, mint a többiek. Ezért kellesz. Ezért akarlak. Ezért háglak meg.

-         A jó nénikédet. De nem engem. Ne... Johnny, ne… Jaj…

A fiút jócskán megviselte, legyöngítette a láz, de szinte az egekig hevítette a vágyakozás. Érezte, hogy reszket a lány teste, de a saját testének remegését sem volt képes leplezni.

- Gyere. Gyere hát… Nézd… A tied. Nem. Nem!!! Még nem. Még ne… Engedj…

            Johnt egyszerre valami ködös egykedvűség szállta meg. Ez az ostoba tetű itt csak teszi magát, ahelyett, hogy térden csúszva imádná… Hát ott egy meg a fene a mafláját, ahol van… Elengedte az ellenkező, izmos testet.

-         Hát kopj le, hülye liba. – Közben az órára tekintett. Úristen. Mindjárt menni kell. Jó lesz lelépni, mielőtt Mimi néni hazajön, mert akkor nincs meglógás!

-         Johnny… ne haragudj… de nekem nem olyan egyszerű ez… Engem nem lehet csak úgy letaposni… De ha igazán akarod, ha szeretsz… akkor…

-         Nem hallottad?! Kopj le, tetű. Azt hiszed, egyedül vagy a világon?! Most mit bőgsz? Elmegyünk együtt. Oké? Velem jöhetsz. Mindjárt felöltözöm. Na, ne bőgj. Hozhatod a gitáromat.

-         Mi a csuda? Már gyűjtést tartottunk a koszorúdra – vágta hátba Johnt Pete, a kebelbarát. Látszott, hogy mindenki örül a jövevénynek, még azt sem vették zokon, hogy lányt is hozott magával.

-         Szia, Lizzy, nem is tudtam, hogy furulyázás is lesz a zenekarban – találta meg a hangot Rod, némi elfogódottságot ezzel is feloldva.

-         Lássuk, mi gyűlt össze, mivel mehetünk a csatába – préselte ki a torkán a hangot John. Megelégedéssel láttam, hogy a társaság megkülönböztetett bánásmódban részesíti, s ez a magatartás nemcsak a betegnek szól. – Figyeljetek. Történelmi dátum ez a mai… Izé… Szóval itt most valami ünnepélyes sódert kellene nyomnom, de sem hangom, sem kedvem nincs hozzá. A lényeg – a lényeg. Mától fogva létezik a Quarrybank Skiffle Band. Ez lesz a nevünk. Oké? Szóljon, ha nem tetszik valakinek. Mert akkor is ez lesz a nevünk. Az együttes szólógitárosa és vezetője én vagyok. Van más javaslat? Nahát. Még valamit. A szólóénekes is én leszek. Értetek mindenre kész vagyok.

-         Nem akarsz egymagad lenni az egész zenekar? Mert csak egy szavadba kerül… - Ericben kezdett fölmenni a pumpa. – Mégis, hogy gondolod? Mi meg cipeljük a hangszereidet és pucoljuk a cipődet?! Térj észhez, fiú, ideje!

Alapjában véve helyesléssel fogadták Eric tiltakozását a többiek is. Hogy jön ahhoz John, hogy a leglátványosabb, legkedvezőbb posztokat mind maga foglalja el?!

-         Úgy veszem ki, haverok, hogy sokalljátok az igényemet, ezt én meg is értem. Ha akarjátok, már itt sem vagyok. Majd gyűjtök egy másik csapatot. Gyere, Lizzy…

-         Most mit adod a szende ibolyát?! Nem úgy gondoltuk. De – arányosabb elsztás kellene.

-         Igen?! Arányosabb elosztás? Tudod mit lehetne arányosabban elosztani? A tehetséget! De az már véglegesen el van osztva. Nem elég szeretni a zenét meg a hangszert – érteni kell hozzájuk. Tudsz követni? Érteni hozzájuk!

-         Te talán olyan jó vagy? Vezetőnek is, gitárosnak is, énekesnek is?! Na ne viccelj! – Rod is ingerült lett. – És ha – mondjuk én lennék a vezető?! Ehhez mit szólnál?

-         Azt, hogy hülye és hiú barom vagy, kiskomám. És teljesen alkalmatlan még egy öleb vezetésére is… Gondolkodtál már azon, mit jelent egy együttes vezetőjének lenni? Egy olyan együttesének, amely még játszani sem tud, amelynek még műsora sincs, amelyet még a kutya sem ismer, amelyiknek még ezután kell megszületnie?! – John egészen áttüzesedett a láztól és az indulattól. – Rendben van. Legyen igazatok. Oké. Mindenki játszani és énekelni fog valamit. Utána eldöntjük majd, ki mire való. Kezdhetjük?

-         Rendben van, de húzzunk sorsot. Nyilván a legutolsó lesz a legkedvezőbb helyzetben. És egyáltalán – mit tudunk mindnyájan? Mert ugyanazt kellene bedobni mindenkinek.

-         Emeletes marhaság az egész – vetette ellen Pete, aki lassan felfogta, hogy ez az áldatlan torzsalkodás sehova sem vezet.

-         Hagyd csak, Pete, legyen Rod igéje szerint – borzolta meg haját John idegesen. – Gyerünk, húzzunk sorsot.

-         A fenébe is! – John húzta az egyes számot, a legrosszabbat, neki kellett kezdeni.

-         Legyen, ha már így hozta a balsors. Füleljetek, saját dalomat adom elő, saját szövegemmel. Kezdem.

Egyszerre csönd lett a szobában. Ki-ki ülőhelyet keresett magának, John pedig felállt. Gitárja a nyakában, szeme lázas tűzben és a szívében nemes harag.

Egy kislányról énekelt, akit szeret s akit gyöngéden becéz, végig az egész dalon át. A Juliától tanult akkordokat olyan ügyesen alkalmazta az egyébként is dallamos zenekísérethez, hogy kétségkívül meghökkentette hallgatóságát. Lizzy tüzes mámorba esve, nyitott szájjal hallgatta.

Amikor a dalt befejezte, s egy utolsó akkordfutammal lezárta a produkciót, egy pillanatnyi némaság után egyszerre tört ki tapsban az egész galeri Lizzy, mint aki álomból ébred, John nyakába ugrott és ölelés közben súgta a fülébe: -Johnny, akkor és ott, amikor, ahol csak akarod! Akárhányszor! Te zseni! Te Elvis!

-         Oké, Johnny, menő vagy. Én nem akarok vezér lenni, de veled akarok vakerálni. Javaslom, fickók, ne hülyéskedjünk tovább. Ez a bunkó jobb, mint akármelyikünk. – Rod bűnbánó arccal, teljesen meggyőzve tette le kezéből bendzsóját.

-         Ha mindenkinek ez a nézete, javaslom, hogy fogadjuk el Johnny eredeti ajánlatát, s tekintsük a Quarrybank Skiffle Band-et megalakultnak. Éljen! Éljen! Pia nincs? – Ez Pete rövid szónoklata volt.

Colin kisvártatva megjelent néhány üveg híg sörrel, poharakkal. – Mást nem lehet, itthon van az öregem. Éljen az együttes, éljen John a vezér! Éljünk mindannyian! Fenékig ám, haverok!

-         Köszönöm. Tojok rátok.