A londoni Evening Standard számára készített interjúban Maureen Cleave megkérdezte John véleményét a nyugati vallás hanyatlásáról: „A kereszténységnek vége – felelte ő. – Eltűnik majd. Nem is kell bizonyítanom… Népszerűbbek vagyunk most, mint Jézus.” Tipikus, maró Lennon-kommentár volt ez a popkultúra abszurditásáról, és Angliában nem is nagyon figyeltek fel rá.

      Hónapokkal később, 1966 júliusában azonban a Datebook amerikai tinédzser-magazin idézett az interjúból (rosszul). A média ugyanúgy hördült fel a zenekar – és különösen John – ellen, amilyen izgalommal várta az augusztusi új amerikai turnét. Az alabamai Birminghamben Beatles-lemezeket égettek el ünnepélyes keretek között, dőltek a valódi, erőszakos fenyegetések. Brian Epstein megrémült, hogy egyik fiának valami baja eshet, és különleges sajtókonferenciát hívott össze, hogy megpróbálja megmagyarázni John megjegyzéseit. A Beatles népszerűségét ugyanakkor alig befolyásolta ez a félreértés: csupáncsak megerősítette a külön bejáratú börtöncellájuk rácsait.

      A koncertek rövidek, csenevészek, színtelenek voltak, s ritkán zajlottak telt ház előtt. Az egész turné során attól rettegtek, hogy egy őrült orvlövész lesz a nézők között.

Így aztán amikor 1966. augusztus 29-én a Beatles a San Franciscó-i Candlestick Park színpadjára lépett, utolsó – mindössze 33 perces – koncertjét kezdte el. Ettől fogva a lemezvásárlók lettek a Beatles zenéjének igazi hallgatósága, az élő előadás izgalma helyett pedig saját képzeletük a kreatív hajtóerő – távol a közönség nyomásától.

      Az új Beatles-hangzást már bemutatta tavasszal az USA-ban és Angliában a listák első helyére került Paperback Writer. Ez volt az első olyan kislemezük, amelynek szövege nem a szerelemről szólt.

      A Beach Boys-stílusú harmóniák és az érdes, puffogó gitár-riff különböztek mindattól, amit korábban játszottak, s jobban összekapcsolták őket a brit rock lázadó erőivel, a Rolling Stonesszal és a Who-val.