-         Remélem, megszállta a lelkedet a szentlélek, s ma csodát művelsz a színpadon – villogtatta rá hibátlan fogsorát Mary, s igyekezett oldalt fordulni, hogy John jól láthassa fitos profilját, ingerlő lófarokba fogott haját.

-         Kopj le, kislány, ma nem találsz jókedvemben – fordított hátat neki John és gitárjáért nyúlt. De a gitár tokja üres volt. Ivan lépett mellé, bizalmas osztálytársa és ivócimborája.

-         Te, Johnny, egy kicsit kölcsön vesszük a szerszámot. Van itt egy haverom, pontosabban egy haverom haverja, állítólag konyít a gitárhoz.

-         Megvesztetek?! Tönkreteszi nekem, aztán fuccs a játéknak – vetette ellen, de azért kíváncsian pillantott a gitárját nézegető fickóra. Egész normális fejnek vélte, bár nem igen nézett ki belőle szakértelmet.

-         Öcsi, nem baj, hogy fordítva tartod a szerszámot? – nevetett fel hirtelen John, felfogva, hogy mi olyan furcsa a fickó tartásában. – Jobb lesz, ha lerakod, nem a te kezedbe való.

Ivan azonban közbevetette magát. – Johnny, bemutatom neked a haveromat, Pault.

-         Paul McCartney vagyok. Szia. Ne haragudj, de balkezes vagyok.

-         Csak nehogy kiderüljön, hogy kétbalkezes vagy.

Ekkor már jókora csoportosulás tömörödött köréjük. Ahol John, a vezér megjelent, erre mindig lehetett számítani. Itt pedig valami érdekes fejlemény van kilátásban.

-         Hát akkor, ha megengeded, megpróbálok pengetni valamit. Ígérem, nem teszek kárt a hangszeredben. – Művelt, szabatos mondatai felettébb idegesítőnek hangzottak. Ha hozzávesszük, hogy öltözködése kimondottan választékosnak volt nevezhető, érthető, hogy John minimális bizalmat sem érzett a fickó iránt.

-         Nyápic burzsuj. Nyilván a mama kedvence és minden pisilés után kezet most… - eddig jutott ítéletében a vezér, mert ebben a pillanatba felhangzott a közismert „Twenty Flight Rock”. De hogy hangzott fel! Mintha a Radio Luxembourg egyenes adása volna. Elképesztő futamok, tökéletes akkordmenetek, fantasztikus virtuozitás! Ilyet még az életben nem látott, s legfeljebb a rádióban hallott. John, mint a közönség is, egyszeriben lázba jött. Csakhogy John megértette, mit lát és hall, rá kellett döbbennie, hogy ehhez a gitárjátékhoz ő hozzá sem szagolhat! Kimeredt szemmel, borotvaélesre hegyezett füllel vizslatta az „úrifiút”, akinek ujjai nyilvánvalóan nemesacélból készülhettek.

-         Még valamit. – Alig tudta kinyögni az izgalomtól. Érezte, hogy szaporábban lélegzik, füle kivörösödik. A kifent ficsúr pedig rákezdett a „Bee-bop-a-lulá”-ra. Énekhangja behízelgő és képzett, a gitár és az ének összhangja szinte eszményi volt. Megáll az ész…

-         Tűrhetően vakerálsz, öcsi – vetette oda hűvösen John, amikor évgre magához tért az ámulatból, s a köréjük gyűlt tömeg vastapsa is elhallgatott. - , hol tanulsz?

-         Hát, csak úgy, magamtól, a rádióból.

-         És az akkordok?

-         Nagyon figyelek, és pontosan leutánzom, amit hallok. A szövegeket is megtanultam. Ha akarod, leírhatom nekem a Twenty Flight szövegét, de egyebeket is.

John moccanni sem tudott, egyszerűen gyökeret vert a lába. Ez a fickó nyilván hazudik. Képzelem, milyen verejtékes gürcöléssel hozta össze ezt a produkciót, s most játssza az ártatlan zsenit. De – az ördögbe is! – játssza a darabokat is! Én pedig még füllel is nehezen követem, nemhogy ujjal.

-         Tudsz még többet?

-         Tudok, persze. Összejött egy kisebb műsorom. De hát egyedül azért nem az igazi…

Aha, már törleszkedik a szivar, és milyen óvatosan. John teljesen összezavarodott. Ha ez a krapek beállna közénk, mit művelhetnénk együtt, God over the world! Igen, de akkor – ő lenne a legjobb, a legjobb! És akkor hogyan maradok én a vezér? Mert azt az ördögnek sem engedem át, Elvisnek sem!

-         Persze, persze. Együttesben könnyebb. De egy együttest össze is kell tartani, mozgatni is kell a fejeket, hogy el ne tunyuljanak, hogy gyakoroljanak…

-         Hogyne, megértem. Hát… ezek eléggé ellenszenves feladatok, én nemigen volnék alkalmas rá. Talán ezért is zenélek egyedül…

Aha, szóval nem tör főnöki babérokra. Vagy hazudik most is. És milyen ártatlan birkaszemekkel néz. Lehet, hogy tényleg ilyen ostoba?

Lassan a tömeg zsibongása már elnyomta a tagok bemelegítő futamait, a tér zsúfolásig megtelt. Lassan kezdeni kellett.

-         Ha komolyan gondoltad, küldd el nekem a szövegeket Ivannal.

-         Oké, John. Holnap elküldöm. Most egy kicsit még hallgatlak bennetek, hagy tanuljak tőletek is, de aztán mennem kell, mert különvizsgáim lesznek, s még nem készültem föl.

Ezen a napon olyan rosszul, olyan lámpalázasan játszott John, mint még soha. Fülében folyton ott zengett a Twenty Flight Rock ördögi tökéletességű előadása, a Bee-bop-a-lula pompás dallammenete, s állandóan Paul énekhangját hallotta. Ujjai mintha kőből lettek volna, pedig újra meg újra nekiveselkedett, hogy valami extrát, igazit mutasson a nyálasszájú mama kedvencének. De ez a nap nem Johné volt, akkor hibázott mindig, amikor a legjobbat akarta.

-         Nem jön össze. Nem jön össze, a kurva anyját! – társai is észrevették, hogy valami nincs rendben, de nekik az volt a fontos, hogy egy-egy számot gikszer nélkül befejezzenek, ez pedig azért mindig sikerült, ennyi rutinja már volt az együttesnek. John legszívesebben földhöz vágta volna a gitárját haragjában, szégyenében. Egy nyavalyát hozom ide ezt az ürgét, nem vesztem meg. Pillanatok alatt kitúrna a galeriből. Ártatlan birkaszemével beülne a helyemre, és learatná, amit én vetettem. Mert igenis, ezt a bandát én szültem, én hoztam fel oda, ahol most van. És igenis, jó ez a galeri. Istenem, ez a ficsúr nagyon jól ad elő néhány beszajkózott számot. Na és?! Nem dől össze a világ.

Tekintetével követte Pault, amint a kijárat felé ballagott, és mintha mázsás kő dobbant volna le róla, amikor eltűnt a templom mögött. És egy csapásra megváltozott minden! Fantasztikus. Mintha az ördög bújt volna John kezébe. Korábban soha nem hallott hangzatok szaladtak ki ujjai alól, tökéletes ritmusban! Az együttes többi tagjai felkapták a fejüket, aztán széles mosollyal „vették a lapot”, látták, hogy a vezér ma különösen villogni akar. Alá is játszottak egy kicsit, hosszabb szólókat hagytak neki, hagy fusson, ah annyira akarja.

Megmutatom, hogy azért nem vagyok nulla, én is tudok valamit, ha szorul a kapca. Kár, hogy nem hallja az a nyápic úrigyerek, meg lenne elégedve velem. Hangjával is olyan magasságokba merészkedett, olyan figurákat vágott ki, aminőket csak ritkán és csak otthon merészelt produkálni. Most, hogy Paul áltávozott, minden sikerült neki.

A közönség ismételt vastapsai behegesztették a John büszkeségén és hiúságán szakadt sebet. Nem tudta a vezért, hogy Paul mindvégig ott húzta meg magát a templom egyik bolthajtása alatt – egyszerűen képtelen volt hazamenni, annyira lebilincselte az együttes és kivált John produkciója.

- Kivételes tehetség, nem vitás, veszedelmes tehetség. Technikailag talán ma jobb vagyok, de fantasztikus az elhitető ereje, hangjának közvetlensége… Úristen, ha bevennének… Igaz, a többiek elég kutyaütők, egytől egyig, de csak annál jobban kiemelkedik közülük az igazi talentum…

John majd leült meglepetésében, amikor a szünetben elébe lépett Paul.

-         Hát, te?! Visszajöttél?

-         El sem mentem, John. Nem engedtél el. Ahogy mentem kifelé, hirtelen egy másik, egy összemérhetetlenül jobb produkció vette kezdetét, azt pedig nem tudtam itt hagyni. Nagyszerű volt, fiú, gratulálok!

John alig találta meg a hidegvérét, annyira szíven ütötte az elismerés. Ő tudta, mennyit ér ez a dicséret. De nem lett volna az, aki, ha nem leplezi a valót.

-         Nem akartalak nagyon megijeszteni az elején. Aztán, amikor azt hittem, hogy leléptél, nekiláttam egy kicsit…

Paul, még egyszer megköszönte az élményszerű játékot, és most már valóban elindult hazafelé. John lelkét szinte szétvetett az öröm, a diadalérzet, Azért most mutattam valamit a szarjankónak!

A nagy sikerű ünnepség után szinte diadalmenetben kísérték haza Johnt a társak, a lányok. Ez a fellépés minden korábbi emléket elhomályosított a lelkében. Alvajáróként haladt a hátát veregető haverok, a hozzá-hozzá sündörgő lányok koszorújában, gondolatai azonban könyörtelenül értékelték a váratlan eseményeket.

Ez a fickó tótágast állított bennem mindent – puszta színrelépésével. Ez a krapek nem akárki. Egy csapásra visszaadta a zenébe, a játékba, a tehetségbe vetett hitemet. Ki ez az ürge, hogy ártatlan arccal, mint aki kettőig sem tud számolni, felforgatja az életemet? Mert annyi bizonyos, hogy nem akarok és nem is fogok alulmaradni! Abból nem eszik! Nincs mese – gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni! Ezt a fickót csak teljesítménnyel utasíthatom magam mögé. Ez pedig lényeges, ha együtt akarunk játszani. Márpedig akarok! Ha törik, ha szaka, felül kell kerekednem. És én nem csak játszom a zenét, én szerzem is! Úgy van, itt kell elsősorban magam alá gyűrnöm! Holnaptól megváltozik minden, nem maradok a „futottak még” krecliben, nem leszek kutyaütő zenész!

Mondta, mondta magában a kemény és dühös elhatározást tükröző szentenciákat, mivel bizonyos volt abban, hogy Paul hamarosan az együttes tagja lesz. – Egy szavamba kerül és belép, láttam, mennyire csorog a nyála utánunk…