Első találkozásuk óta Lennon és McCartney több mint száz dalt írt közösen, profi lemezfelvétel azonban egészen addig nem készítettek, amíg vissza nem rétek Hamburgba. A lemez a My Bonnie Lies Over The Ocean meglehetősen zavaros változata volt, s Tony Sheridan énekelt rajta, akit kezdettől fogva a hamburgi zenei élet egyik sztárjaként ünnepeltek.

Az egyik nyugat-német banda vezetője, bizonyos Bert Kaempfert, akinek Wonderland By Night című dala nem sokkal korábban No. 1 sikerszám lett az amerikai slágerlistán, szerződtette a csapatot, hogy háttérzenekarként kísérjék a nótát, s egyúttal át is keresztelte őket Beat Brothers névre.

Igaz, a zene iszonyú volt, a Beatles-fiúk mégis repestek a boldogságtól, hogy lemezt készíthetnek. A jó üzleti érzékkel megáldott Kaempfert azt is megengedte nekik, hogy önálló felvételt készítsenek. A Beatles tehát eljátszott egy régi Quarryman-dalt, az Ain’t She Sweet és egy gyengécske Lennon-Harrison szerzeményt, a Cry For A Shadow-t.

Kaempfer elégedett volt az eredménnyel, és újabb közös felvételekre invitálta a fiúkat. Végül összesen nyolc számot vettek fel a Beatlesszel a Polydor Records lemezcégnél, amelyek, miután a banda híres lett, természetesen többször is újra megjelentek Kaempfer későbbi albumain. Az Ain’t She Sweet című kislemezt 1964-ben a brit toplista 29. helyéig juttattaújszerű hangzása. Lennont meglehetősen dühítette a dolog, mivel úgy vélte, a dal nem az akkori Beatles-hangzást tükrözi. Fölöslegesen aggódott: az örökbuzgó rajongók ezért a felvételért is megvesztek, és eléggé imádták a Beatlest ahhoz, hogy a gyűjteményükbe tegyék.

A Kaempferttel készített lemezfelvételek zenei szempontból nem jelentettek túl sokat, azonban megváltoztatták a Beatles zenei életét. A My Bonnie… a német tizes listára is felkerült. Amikor a banda 1961 júniusában visszatért Nagy-Britanniába, Stuart Sutcliff nem ment velük. Németországban maradt, feleségül vette Astridet, és újra elkezdett művészetet tanulni.