A helyzetet csak rontotta az omladozó Apple Corps felettük lebegő kísértete. Az Apple Records jól működött – a Hey Jude és a White Album egyaránt nagy siker volt, a Black Dyke Mills Band és Mary Hopkin Beatle-gyártotta lemezeit is jól fogadták. A többi Apple cég már korántsem szerepelt ilyen jól. Az Apple Films nem gyártott filmeket. Az Apple Retail nem tudta kiheverni a butik kudarcát… a pénz mégis tovább ömlött a bőröndökből.

A Twickenhamben forgatott anyag végül soha nem került a tévénézők elé. George-ot néhány nap után feldühítette Paul irányítása és szövegelése, ezért lelépett. Egy néhány nappal későbbi találkozón azzal fenyegetőzött, hogy elhagyja a zenekart, ha Paul nem mond le az élőben való fellépés ötletéről. Végül abban állapodtak meg, hogy mégis játszanak, ezúttal azonban az új Apple Stúdióban (újabb katasztrofális vállalkozás), a Get Back című dokumentumfilm és stúdióalbum számára.

A Beatleshez régi hamburgi barátjuk, Billy Preston zongorista csatlakozott, akivel 1962-ben találkoztak, amikor Little Richard zenekarával turnézott. Január végén vették fel a Savile Row-i Apple-épület tetején tartott előadást. A 42 perces fellépést – ami nem volt éppen koncert, de mindenképpen az utolsó alkalom, amikor a nyilvánosság előtt együtt zenéltek - a rendőrség szakította félbe, mivel gondjaik támadtak a lenti tömeg féken tartásával.

A felvételt másnap befejezték, a Get Backről azonban azonnal lemondtak. Egyik Beatle sem volt elégedett az eredménnyel, ám hiányzott belőlük a jobbítás szándéka. Időközben a Beatles pénzügyesei visszavonultak, s egy komoly válságmenedzserre volt szükség, hogy megmentsék, ami az Apple-ből még megmaradt.

Még ezen a téren sem volt összhang: Paul igyekezett üzleti szellemben gondolkodni, míg a többiek a nyílt ellenségeskedés és az apátia között ingadoztak. 1969 februárjában – a Beatles megzavarodott tagjai közti heves vitákat követően – Allen Kleint, a Rolling Stonest gazdaggá tevő pénzügyi zsenit választották új menedzserüknek.