Egy mosoly mindennél többet ér

Kinézek ablakomon,

Tekintetem távol, s messzi között vándorol.

Távol tőlem egy árnyékos fa,

Árnyékos fa ágán egy kis fekete madárka.

Nem dalol még, csak sirdogál.

Szemeit nyitogatja, szárnyait próbálgatja…

Szeretné vágyakozó tekintettel hinni,

Hogy egyszer ő is el fog repülni.

Édesanyja messzibe repül…

Igen, neki már sikerült.

S hogy merre?

Arra, hol a domb tetején egy bolond él egyedül.

Nap nap után ott áll,

Senki sem érti, különleges mosolya mögött mi bujkál.

De valaki mégis!

A fekete kismadár!

(Ha emlékszel még… aki távoli fa ágán sírdogál.)

Nem sírdogál már,

Bágyadtan figyeli most,

Visszafelé tartó édesanyja,

S a kedves bolond képét,

Mit még fel nem száradt könnye,

És a csillogó Nap fénye egybemos.